|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Adonyi Nagy Mária 1990. november 24.Nov. 24-én Kolozsváron a Magyar Színházban hatalmas tapsvihar fogadta Tom Lantos amerikai képviselő bejelentését: "lesz Bolyai Egyetem Kolozsváron!". A magyar közönséggel való találkozó után Tom Lantos sajtótájékoztatót tartott, ahol beszélt az előzőleg Iliescu elnökkel folytatott megbeszéléséről. Tom Lantos kifejtette a román elnöknek, hogy mire van szükség: a magyar kisebbség jogainak elismerése, magyar nyelvű egyetem létrehozása, amerikai és angol főkonzulátus megnyitása Kolozsváron, önálló magyar nyelvű iskolák, szabad magyar sajtó. Tom Lantos kitért arra is, ha egy újság magyar- vagy zsidóellenes uszítást folytat, akkor keményen fel kell lépnie az újság ellen. Tom Lantos szorgalmazta, hogy Iliescu találkozzon Göncz Árpád köztársasági elnökkel, Iliescu megértően fogadta a javaslatot. Marius Tabacu megkérdezte a képviselőt, igaz-e, hogy Tőkés László amerikai fellépésének köszönhető az amerikai-román viszony megromlása, ugyanis a román közvélemény ezt így tudja. Tom Lantos válasza: "Tőkés László amerikai látogatása történelmi ünnepség volt, abból az alkalomból egy csodálatosan szép Kossuth-szobrot lepleztünk le az amerikai parlament egyik legszebb helyén. Tőkés akkor is, mint mindig, olyan gyönyörűen beszélt, hogy magyar származású amerikaiként hihetetlenül büszke voltam rá. Õ korunk egyik nagy embere." Ígéretet tett-e Iliescu a magyar egyetemre? hangzott a kérdés a sajtótájékoztatón. Az amerikai képviselő elmondta, hogy Iliescu nem tett konkrét ígéretet. Minden jót kíván "a Valóság olvasóinak Lantos Tamás" írta sajátkezűen, ahogy a lap közölte eredeti írását. /Adonyi Nagy Mária: Lantos Tamás képviselő úr szerint lesz Bolyai Egyetem Kolozsváron! = Valóság (Bukarest), nov. 30./1991. augusztus 16.Chebeleu még mindig magyarázkodik, mert az érintett magyar lapok, így a Valóság hetilap tiltakozott amiatt, hogy Chebeleu Genfben útszéli hangúnak nevezte az újságot és együtt említette a Romania Mareval. Chebeleu ígérte, hogy elküldi beszédének szövegét, ezt azonban a szerkesztőség nem kapta meg. /Adonyi Nagy Mária: Harc a nagykövet úrral. = Valóság (Bukarest), aug. 16./1993. április 22.Neumann Ottó Maradhatna szimbólum /Magyar Hírlap, márc. 12./ című, Tőkés László ellenes írása nagy felháborodást keltett. Az Erdélyi Napló márc. 25-i száma újraközölte, hogy megismerhessék az erdélyi olvasók is az Erdélyből Budapestre települt Neumann Ottó cikkét. A cikket egyöntetűen és hevesen elítélték az összes hozzászólók, Szabó Edit a Média 12-es számában, Adonyi Nagy Mária /Erdélyi Napló, márc. 25./, Szász Enikő színésznő, Deme János és Jámbor Erzsébet /aki szerint Neumann Ottó már 1991 decemberében suttogta a Tőkés László elleni vádakat/ az Erdélyi Napló ápr. 22-i számában. Neumann Ottó Páholyból a csúcsokról címmel válaszolt a kritikákra /Erdélyi Napló, ápr. 22./ megismételte álláspontját: súlyos hiba a román szövetségeseket az "etnikai tisztogatás" felemlegetésével magunk ellen hangolni. /Válasz és visszhang. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 22./1993. október 28.A harmadszor megrendezett egri értekezlet /Erdély jelene és jövője, okt. 16-17./ az összmagyarság sorsát érintő egyéni véleményeknek kínált teret. Adonyi Nagy Mária összefoglalta az elhangzottakat. Jakabffy Ernő /Svédország/ a torzított magyarságképet tette szóvá, hiányoznak a nagy könyvtárakból a torzításokat tisztázó munkák. Bodó Barna az RMDSZ-t képviselte, Magyarország politikai szemléletváltását szorgalmazta: ne a megvertség állapotából közelítsen. A kisebbségeket az anyanemzetnek kell képviselnie, mondta. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 28./1995. március 1.Bíró Béla, a Brassói Lapok munkatársa ismét jelentkezett szokott fórumában, a Magyar Hírlapban, hogy támadja Tőkés Lászlót, az RMDSZ tiszteletbeli elnökét. "Okos volt-e Tőkés László részéről nimbuszának mindenáron való védelme, az ellenfél lebecsülése?" A Tőkés László-Nagy Benedek ügyről kijelentette: "Az ügyet mindkét tábor nacionalistái önös politikai céljaikért próbálták meg - nem is eredménytelenül - kihasználni." Az ellenségesség megmarad. A Funar-párti igazságügy-miniszter az RMDSZ betiltását követeli. "A magyar álláspont is radikalizálódik." A cikkíró idéz a romániai sajtóból, hozzátéve, hogy azokhoz nem kell kommentár. Sütő András beszédéből idéz: "Orbán Balázs szobrának állítása alkalmából azért vagyunk mi élők - öregek és fiatalok - itt, hogy mindazt, amitől megfosztottak bennünket több évszázadon keresztül, visszaszerezzük akkor is, ha a legtragikusabb áldozatot kell hoznunk érte." /Brassói Lapok, 6. sz./, majd Adonyi Nagy Mária vezércikkéből: "Az RMDSZ számára (...) az autonómiáért folytatott küzdelem élethalálharcot kell hogy jelentsen. Hosszan tartó kemény csatát, melynek tétje sokkal nagyobb, kimenetele fontosabb, mint ama vásárhelyié volt." /Erdélyi Napló (Nagyvárad), 7. sz./. Bíró Béla befejezésül Tőkés Lászlót idézi, aki Atlantából hazatérve azt hányta a találkozót szervező amerikai alapítvány szemére, hogy a farkast és a bárányt akarja összebékíteni. /Jó románok, jó magyarok. = Magyar Hírlap, márc. 1./1995. október 31.A Bihari Napló okt. 30-tól a hétfői napon is megjelenik Hétfői Napló néven. Ebben az első számban beszámolnak arról, hogy az Erdélyi Naplónál (Nagyvárad) 1995-ben több változás történt, előbb az egyik főszerkesztő-helyettes, Dénes László mondott le, most pedig Stanik István főszerkesztő és Adonyi Nagy Mária, a másik főszerkesztő-helyettes. Nyugdíjazását kérte Mihálka Zoltán és Sólyom László. Novembertől az Erdélyi Naplót nem a nagyváradi Analog, hanem a kolozsvári Erdélyi Híradó adja ki. A főszerkesztő a felelős kiadó, Szőcs Géza költő lesz, helyettese Sorbán Attila. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4-5./1995. november 8.Az Erdélyi Naplónál bekövetkezett vezetőváltásról Sorbán Attila számolt be. A lapot eddig kiadó Analog Kft. gazdasági tevékenységét szakemberekkel átvilágíttatták és akik hiányosságokat tapasztaltak, ezért november hónaptól a hetilapot a kolozsvári Erdélyi Híradó Kft. adja ki. A szerkesztőség továbbra is Nagyváradon működik. Az Erdélyi Napló főszerkesztője /Stanik István/ és helyettese /Adonyi Nagy Mária/ lemondott, ezért a lap többségi tulajdonosa, Szőcs Géza maga vállalta a főszerkesztői posztot, helyettesévé /főszerkesztői joggal felruházva/ Sorbán Attilát tette meg. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 8./ Stanik István, az eddigi főszerkesztő reagált erre a bejelentésre a következő számban: azért távozott a laptól, mert ott nem történtek megfelelő változások. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 15./2008. január 31.A schengeni határok életbeléptetése környékén különféle rendezvényeken emlékeznek arra, milyen sanyarú, tragikus volt a sorsuk azoknak, akik nyugatra szerettek volna utazni – Magyarországról. Nem emlékeztek azonban azokra az utakra, a megalázó határát(nem)lépésekre, amelyek Magyarország keleti határain zajlottak, de még inkább zajlottak volna. Jó néhányról tudunk. Vajon hányról nem? Például arról, hogy a Magyarországról kiutasított – P. – osztrák újságíró Nagyváradon találkozott kedvesével és Eörsi Istvánnal 1980-ban vagy 81-ben. Eörsi ezt az alkalmat használta fel arra, nem kevés szamizdatpéldányt magához ragadva ellátogasson Nagyváradra. Kőrössi P. József összehozna egy konferenciát, amelyen mesélnének egykori keleti határsértők. Azokat hívná meg, akik ma már közéletivé magasztosulak, és olyanokat, akiket elfeledtek. A szellem, a szellemi élet, a gondolkodás és a gondolat csempészeit. Talán és első körben: Adonyi Nagy Mária költő, Ara-Kovács Attila filozófust, Balla D. Károly írót, Balla Zsófia költőt, Barna Imre írót, műfordítót, Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárt, publicistát, Csaplár Vilmos írót, Füzi László írót, szerkesztőt, Gellért Gyöngyi szerkesztőt, Grendel Lajos írót, szerkesztőt, Huszti Péter színművészt, Jávor István képírót, S. Nagy Katalin művészettörténészt, Kányádi Sándor költőt, Kukorelly Endre költőt, Lászlóffy Aladár költőt, Radnóti Sándor esztétát, egyetemi tanárt, ifj. Rajk László építészt, Sáska Géza szociológust, Szendrei Lőrinc újságírót, Szőcs Géza költőt, TGM filozófust, Tőzsér Árpád költőt, Udvardy Frigyes ötvenhatos utazót, Zirkuli Péter költőt, egyetemi tanárt. És mindenki hozhatna magával még három, talán tíz másvalakit. Meghívná a déli háború katonaszökevényeit, dr. Máriást, Bozsik Pétert, a határsértőket, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, Benes Jóskát. Határmese-konferenciájára meghívná a névházasságokba beszármaztatott feleségeket és férjeket, a nyolcvanas évek névtelen könyv-, szamizdat- és kéziratcsempészeit, Ilia tanár urat és az akkori Széchényi Könyvtár egyetemista könyvfutárjait. Bodor Ádám (A börtön szaga), Kornis Mihály (Kádár János utolsó beszéde) és Dragomán György (A fehér király) könyve szól már csak arról az örökségről, amiben élünk. /Kőrössi P. József: Határsértők – Schengen előtt, Schengen után Gyermekeimnek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 31./ (Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent anyagnak a szerző által szerkesztett, kiegészített változata)2008. augusztus 15.Az úgynevezett rendszerváltozással a két legeredetibb és legjellemesebb erdélyi prózaíró és a legjellemesebb költőnő kivonult az irodalomból. Az egyik prózaíró Györffi Kálmán, a Fehér ház című könyve kitűnő regény, a másik Varga Gábor, aki írt egy sorozat nagyon jó elbeszélést és három remek egyfelvonásost, most minisztériumi tisztviselő Bukarestben, és se Györffi Kálmán, se Varga Gábor nincs jelen az irodalomban, pedig ők nagyon karakánul viselkedtek azelőtt. Adonyi Nagy Mária a Dsida utáni erdélyi költészet legeredetibb hangú költője volt, most valahol Pesten korrektor, még a teljes nevét sem használja, és letagadja, hogy ő valaha is költő lett volna. Arról, hogy ennek a közel fél évszázadnak az irodalmából mi marad meg az irodalomtörténet számára, azt kell mondani, hogy nagyon kevés. Adonyit, Györffit és Varga Gábort, ha lesz irodalomtörténet, akkor számon fogják tartani, de a sok irodalmi nagyságot megemészti az idő. Hova lett Asztalos István, Horváth István vagy Nagy István? Még Szabó Gyula is, pedig jó író volt, igen kevés marad meg a műveiből. (Karácsonyi Zsolt: Buborékirodalom – Beszélgetés Szőcs István íróval, kritikussal, Helikon, 2008. augusztus 10.) /b. d. : Meglepő fordulatok. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./2015. október 21.Elhunyt Adonyi Nagy Mária„Hívom ezt a végső könyörgést, / hívom, az aljból emeljen fel, / már minden mozdulatod szökik, / szövetkezik a végtelennel” – ezt írta a halálról első kötetében Adonyi Nagy Mária tegnap elhunyt költő, újságíró, műfordító. Éradonyban született 1951. október 6-án. Székelyhídon és Nagyváradon tanult, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar–német szakon szerzett diplomát 1974-ben. Három évig Szatmárnémetiben tanított, egy évig munkanélküli volt, 1978-tól Bukarestben a Munkásélet, 1979-től 1989 végéig A Hét belső munkatársa. 1989. december 22–23-án egyedüli magyar újságíróként járt azokon a bukaresti utcákon, ahol lőttek. Tapasztalatairól, a forradalom furfangos ellopásáról később a Terrorizmus című sorozatában számolt be a Valóság hasábjain. 1990–1992 között a Romániai Magyar Szó, majd a Valóság, 1992–1995 között a nagyváradi Erdélyi Napló szerkesztője, főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője, majd a Scripta Kiadó szerkesztője, közreműködött a Romániai magyar ki kicsoda, 1997 szerkesztésében. Nagyváradi munkalehetőségeinek megszűnése után Budapestre települt át, a Magyar Nemzet olvasószerkesztője lett. Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, az csak 1978-ban jelenhetett meg a cenzúra többszörös rostálása miatt Emlék jelen időben címmel. Második kötete, az Állatövi jegyek 1982-ben jelent meg. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, a Bábel tornyán című Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiájában (Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 című antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a 111 vers erdélyi költőnőktől című gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 29.Adonyi Nagy Mária (1951–2015)A Facebookon érkezett a szomorú üzenet, meghalt Adonyi Nagy Mária. Volt kollégák, pályatársak gyorsan összeverődtünk a társasági hálón, régi vágású újságírói reflexekkel legalább két forrásból próbáltuk ellenőrizni az információt, majd elkezdtük keresni a választ a hír többi kérdésére is: hol, mikor és főleg miért? Hiszen, szégyenszemre, hirtelen azt sem tudtuk, hol telepedett le, miután a Magyar Nemzettől nyugdíjba vonult és Budapestről vidékre költözött. Csak annyit tudtunk, éreztünk abban a pillanatban, hogy a magyar irodalom egyik reményteljes ígérete, a magyar sajtó nagy tudású, szorgalmas munkása, a makulátlan szakmai erkölcs példaképe távozott idejekorán közülünk. Életrajzából kiderül, Éradonyban született, innen a felvett Adonyi írói név is. Székelyhídon és Nagyváradon járt iskolába, Kolozsváron szerzett diplomát 1974-ben magyar–német szakon. Szatmárnémetiben tanított három évig, majd a bukaresti magyar szerkesztőségben dolgozott tíz éven át a rendszerváltásig. A Hét belső munkatársa, majd a Romániai Magyar Szó és a Valóságszerkesztője. 1992-ben hazatér, 1995-ig, az akkor Nagyváradon megjelenő Erdélyi Naplószerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője. Közreműködött a Romániai Magyar Ki Kicsoda 1997-es kiadásának szerkesztésében. Nagyváradi munkalehetőségeinek végleges megszűnése után Budapestre települt át, nyugdíjba vonulásáig a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának olvasószerkesztője lett. Azután a szülőföldhöz közelebb, Berettyóújfaluban vásárolt házat, ott érte a szívinfarktus október 13-án, nem sokkal 64. születésnapja után. Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, a cenzúra többszörös rostálása miatt az csak 1978-ban jelenhetett meg, Emlék jelen időben címmel. Második kötete, az Állatövi jegyek 1982-ben látott napvilágot. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, később a Bábel tornyán című Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiája (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 című antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a111vers erdélyi költőnőktől című gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006). Ennyi marad utána: száraz életrajzi adatokból összerakott életpálya a lexikonokban. Hogy milyen volt emberként? Nehéz elmondani, mert magányosan, zárkózottan élt, csak ritka pillanatokban engedte közel magához a környezetében élő embereket. Én is csak emlékképek mozaikkockáit tudom feleleveníteni, pedig több mint harminc éve találkoztam először vele. A nyolcvanas években négy évig szomszédok voltunk Bukarestben, majd öt évig kollégák az Erdélyi Naplónál és a Romániai Magyar Ki Kicsoda szerkesztőségében. Bukarestben, egy Moţilor úti tízemeletes tömbház könyvekkel telezsúfolt földszinti garzonlakásában élt, Szávai Gézáék és Jakab Mártáék laktak még a közelben. Bár a bukaresti magyar kolónia tagjai nagyon összetartottak, nem nagyon járt össze senkivel. Különcködését elfogadtuk, és nem foglalkoztunk vele, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor kiderült, hogy a szamizdat-ügy miatt a szekuritáté által körözött Szőcs Géza napokig nála lakott. Ez a gesztus „halált megvető” bátorságnak számított a tomboló Ceauşescu-diktatúra éveiben, és mindenki számára megkérdőjelezhetetlenné tette szilárd erkölcsiségét és ellenzéki elkötelezettségét. Bátorságáról és a szabadság, a demokrácia eszméihez való ragaszkodásáról vall az Elorzott román forradalom címmel írt dokumentumriportja, amelyben egyetlen magyar újságíróként osztja meg tapasztalatait a romániai rendszerváltásról. A mű, mely ma is „kötelező olvasmány” azoknak, akik meg akarják érteni az elmúlt huszonöt év összefüggéseit, az interneten elérhető. Ilyen tiszteletre méltó irodalmi és szerkesztői múlttal, makulátlan erkölcsi aurával fogadta el az Erdélyi Napló hívó szavát és telepedett le Nagyváradon 1992-ben. Mihálka Zoltánnal együtt ők hozták el a bukaresti magyar szerkesztőségek szakmai profizmusát a többnyire nagyon tehetséges, de szakmailag még nem elég képzett, kezdő újságírókból álló szerkesztőségbe. Addigi teljesítményei, hatalmas műveltsége, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudása meghatározta a szerkesztőség viszonyulását a világhoz, a szakmához és a magyar nyelvhez és stílushoz, amelynek kérlelhetetlen őre volt. Ha ezekre az időkre gondolok, azt az Adonyi Marit látom, aki kézirattal a kezében, a szerzőt keresve rohangál a szerkesztőségi folyosón, hogy kioktassa az általa elkövetett műfaji, fogalmazási, helyesírási hibákról. Ilyenkor „lefiamozta” a „tettest”, aki megdorgált kisdiákként, lehajtott fejjel nyelte a leckéztetést. Nehéz, feszültségekkel teli pillanatok voltak ezek, de mindannyian megéreztük, ettől lesz hétről hétre jobb a lap, és ettől lesznek egyre jobb újságírók a kollégák. A kérlelhetetlen szakmai szigor és fegyelem jelképe volt, ugyanakkor egy-egy pohár bor mellett, a lazítás pillanataiban képes volt megmutatni emberi arcát is. Néha meglepődve néztük, milyen felszabadultan tud nótázni (inkább népdalozni), amikor annak volt az ideje. Azokban az években szakmai teljesítményének, hiteles tájékoztatásának köszönhetően az Erdélyi Naplópéldányszáma meghaladta az 50 ezret. Biztos vagyok benne, hogy a sikerben neki is szerepe volt. Úgy gondolom, Adonyi Nagy Mária most lezárult életpályája kapcsán, a mai olvasónak is tudnia kell, hogy a mai Erdélyi Napló is magában hordozza génjeit. Stanik István Adonyi Nagy Mária /Éradony, 1951. okt. 6. - Berettyóújfalu, 2015.okt. 13./ Erdélyi Napló (Kolozsvár 2016. szeptember 15.Emlékképek a 25 éves Erdélyi NaplórólNegyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk. Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon… Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét. Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből. Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel. Indulás a malteros ládákról A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők. Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom. A siker titka Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni? Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek. Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő. A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket. A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe. Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat. A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is. A lelátóról nézve Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét. 1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét. Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka. Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán. Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi. Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját! Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt. 2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője. Stanik István Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. január 13.Naptár száznegyvenezer évre70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc. – Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről! – Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos... – Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?... – Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet. – Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről! – Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát. – Első munkahelyed? – Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában. – Eközben, persze elkezdtél dolgozni… – Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból... – 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött… – Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!... – Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak? – A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el. – Mindig igent mondtál a megrendelőknek? – Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira. – Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled? – Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat. – Mi a lényege a Földes-előadásoknak? – Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya; 2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.” Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör. – Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak? – Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták. És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg. – Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal? – Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának… – Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel? – Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé. – Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban? – Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók. – Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned? – Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett. – 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal? – Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk. – Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni? – Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust. – Két bejelentett találmányod van, melyek ezek? – Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki. – Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai? – Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára. – Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét. – Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne. – Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni? – Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak múzeumaiba. – Milyen elismerésben részesültél az elmúlt 70 év során, minek vagy tagja? – Elsősorban a szekuritátét túlszárnyaló „fenyveskezű” patríciuscsapat részesített nem kívánt „figyelmében”, amiről mondtam már néhány szót korábban. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Elméleti munkáim fogadtatása hézagos. Nemrég sikerült egy családi honlapot nyitnunk, a következő címen vagyunk látogathatók: www.emil.burjangal.ro; https://www.evaemese.burjangal.ro; https://www.eniko.burjangal.ro Székely Ferenc Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
